Amikor az emberek megkérdezik, mióta nem eszem húst, és meghallják a választ, mindig elkerekedik a szemük. Csak néznek és csodálkoznak, hogy hogyan, ugyanis nemrég léptem át a második X-et, azaz 20 éve kb. 7 évesen döntöttem el, hogy köszönöm, de én nem akarok húst enni. Természetesen ez is egy folyamat volt, amit most meg is osztok a blogom olvasóival.
Budapesten születtem, életem nagy részében itt laktam. Itt jártam iskolába is, azonban a nagyszüleim vidékiek voltak, így a nyarak egy jó részét mindig náluk töltöttem, a testvéreimmel együtt. A nagyszüleim tartottak haszonállatokat (főként tyúkot, kacsát és disznót), így már egész kicsi koromtól kezdve tudtam, hogy az állatokat etetik, nevelik és megölik a húsukért. Amikor tyúkokat és kacsákat vágtak le, ott voltam én is, és láttam, ahogy a nagymamám elvágja az állatok torkát és kivérezteti őket. Ott voltam, amikor leforrázták a tyúkokat, hogy könnyebb legyen kitépni a tollukat a zsigerelés előtt, illetve az állatok darabolását is végig néztem. Hiába voltam sokszor szemtanúja ezeknek az öléseknek, valahogy mindig rossz érzés fogott el a félő, kapálódzó, majd a haldokló állatok láttán. Pedig ha megszokja az ember akkor elméletileg természetesnek veszi az ölést. Én viszont ezt sohase tudtam megszokni és elfogadni.
Hasonló érzésem volt a disznóöléseknél is. Hálát adok az égnek, hogy én mindig átaludtam az elejét, és soha nem láttam ahogy leszúrják, megölik a disznókat. Így is bőven elég volt a homokon a vércsíkok látványa, a perzselések szaga és a szétdarabolás emléke. A fateknő, amit a vidéken disznó ölésekkor használnak, mindig is félelmetes érzést keltett bennem. Többször is ott voltunk, amikor a nagyszüleim disznókat öltek de visszaemlékezve a halott és kiterített állatok látványa mindig szomorúsággal töltött el. Persze, mondhatják, hogy de hát a disznóölés egyben közösségépítő is, hiszen jön az egész család és az ismerősök is. De nekem mindig ott van egy de és valljuk be, hogy akkor is gyilkosságról van szó...
Az egyik nyáron, amikor a testvéreimmel szintén a nagyszüleinknél voltunk, voltak kismalacok. Éppen a nagypapámnak segítettem etetni őket, amikor a nővérem és az egyik unokanővérem indultak a boltba. A nagyokon lógó kisebbként én is velük akartam menni, de nem engedték, így sírni kezdtem. A nagypapám pedig úgy csöndesített le, hogy azt mondta: enyém lehet az egyik kismalac, ha abba hagyom a sírást. Szerintem írnom sem kell, hogy lényegében abban a minutumban elapadtak a könnyeim, és nagyon boldog lettem, hogy van egy malacom, aki az enyém és akit szeretgethetek. Nem emlékszem rá, hogy pontosan hányszor ígértettem meg a papámmal, hogy a malac természetes halállal halhat majd meg öreg korában, nem pedig megölik. Ezt a nagypapám meg is ígérte minden egyes kérdésemnél, így hát bízva a szavában és abban, hogy biztosítottam Lizának az életet, és majd mindig láthatom ha jövünk, tettem tovább a dolgomat.
Nagyon szerettem Lizát, aki egy különleges malac volt, hiszen a hátán volt két nagy fekete folt. Beszéltem hozzá, simogattam, vittem neki és a társának, Lujzának nasi füvet. Meg se fordult a fejemben, hogy egyszer megölik. Azonban egyszer valamikor télen a szüleim komor arccal elém álltak, és közölték, hogy a nagyszüleim megölték Lizát és Lujzát. Nem kívánom azt az érzést senkinek. Elveszteni azt, akit szeretsz, akinek azt hitted, sikerült bebiztosítanod az életét, hiszen a nagypapád megígérte, hogy természetes halála lehet öreg korában, kegyetlenül kínzó érzés. Ekkor jött el az, hogy nem akartam enni belőle. Sose voltam nagy húsevő, lényegében a csirkehúst, a fehér hurkát, párizsit és virslit ettem meg akkor, amikor még fogyasztottam húst. De onnantól fogva a hurka kizárt dolog volt. Ekkor még csak múló hóbortnak gondolták ezt a szüleim, és azt hitték előbb-utóbb úgyis fogok újra húst enni. Nem ez történt, hanem fokozatosan kezdtem mindenféle húsos ételre nemet mondani. Nem ettem meg azt, ami zsírban főtt, nem ettem meg a húslevest és húsos ételeket sem. Nem akartam állatokat enni, úgyhogy ezen álláspontomat a számtalan pofon, veszekedés, szidás és vita sem tudta megváltoztatni.
Ezek után fokozatosan már egyáltalán nem akartam semmiféle húsos vagy húsközeli dolgot megenni. Nem tudom hogyan, de fokozatosan kialakult a vegetáriánus étrendem. Anyu egész hamar "alkalmazkodott" és megváltoztatta a főzési szokásait, hogy tudjak én is enni, mivel húsból készült ételt nem voltam hajlandó elfogyasztani. Egy anya pedig csak nem hagyhatja, hogy a gyereke lekváros és mézes kenyéren élje le az életét.
A szüleim mellett ott voltak még a nagyszüleim, a nagybátyáim és feleségeik, akik szintén azt mondogatták, hogy húst kell enni. Nem, nem kell és nem is ettem meg. Bevallom nem emlékszem már, hogy mikor és hogyan de ők is elkezdtek külön - vagy legalább rántott sajtot és gyümölcslevest - főzni ha náluk ettünk. Időközben pedig a nővérem is vegetáriánus lett.
Középiskolás koromban, amikor megnyílt a világ az internettel ,akkor tudtam utána olvasni az állatvédelemnek. Ekkor tudtam meg, hogy létezik olyan, hogy állatvédelem. 15-16 évesen találkoztam először más vegetáriánusokkal a nővéremen kívül, addig nem. Nem is nagyon hittem, hogy lennének még vegák, hiszen a környezetemben (család és iskola) a nővéremen kívül nem találkoztam más vegetáriánussal addig. Ezt nem is csodálom, hiszen a '90-es években és a 2000-es éves elején a tabu témák közé tartozott a vegetarianizmus. Az utóbbi pár évben kezdett el terjedni ez az életmód, aminek az is jele, hogy például 5 évvel ezelőtt sehova se tudtam volna beülni megenni akár egy gyors ebédet, egy tál ételt. Az arab és kínai büféket nem szeretem.
Nagyon figyelek arra, hogy a legkisebb rizikót is kizárjam és biztosan ne jusson a szervezetembe állati eredetű étel. Azt az ételt, amit olyan kanállal szedtek, amivel előtte húst, húsos, zsíros ételt szedtek, meg se eszem. De szintén nem eszem meg azt se, ha hozzáér a zöldség a húshoz, a késsel előbb húst vágtak, aztán zöldséget, illetve ha egy tányéron van egy húsos étellel a zöldség, akkor már azt se. Ne értse senki félre, nem a nagy jólétemben csinálom ezt, hanem mert a legkisebb húscafatot is távol akarom magamtól tartani, mert nem bírnám feldolgozni azt, ha csak egy parányi darabkáját is megenném egy megölt élőlénynek.
14 évesen hagytam fel a bőrből készült cipők, övek és kiegészítők hordásával. Majd fokozatosan jöttek az E-számok, azaz az állati eredetű E-számokat tartalmazó ételek kerülése, a tejföl elhagyása (zselatint tesznek bele állagjavítóként), majd a bolti sajtok mellőzése. A sajtoknál az oltóanyag az marhagyomros sós víz, amihez nekem nem volt gusztusom.
Mindeközben ott motoszkált a fejemben, hogy de jó lenne vegánnak lenni, azaz mindenféle állati eredetű ételt elhagyni, mert mégsem természetes, hogy állatokat használunk ki. Azonban addig nem tudtam váltani, amíg el nem költöztem a szüleimtől, mert nekik az előző 19 év is bőven elég volt, ugyanis mire megszoktak egy-egy új kitételemet, jött egy másik újabb. Folyamatosan változtatni a főzési szokásokon, pedig elég kimerítő volt nekik. Amikor bejelentettem otthon, hogy a továbbiakban én vegán leszek eléggé hőbörögtek. Még így is, hogy lényegében már tejterméket is keveset ettem. Tejet a kávémban ittam, vajat használtam, kefirt vagy főzőtejszínt ha a receptbe kellett, akkor azt megettem. De joghurtokat, túrós dolgokat már nem nagyon ettem, így nem jelentett számomra akkora nagy törést a váltás. Ami nekem nehéz volt, az a vaj elhagyása ,mert én margarint se eszem évek óta. Egyrészt a zsírsavak mono- és digliceridjei miatt, másrészt mert kőolaj származékok lelhetőek fel benne.
A tojás elhagyása a sütik és a palacsinta miatt jelentett egy kisebb érvágást, de hát vannak alternatív és finomabb receptek tömegével az interneten, így ez sem okoz már problémát.
Nagyon sok emberrel találkozom, akik gyerekkorukban szintén nem akarták megenni a húst, mert sajnálták az állatokat, de a szüleik rájuk parancsoltak, hogy márpedig meg kell enniük, így megették. Ezután rendszeresen megkapom, hogy mert bezzeg nekem könnyű volt, hogy gyerekként vegetáriánus lettem. Nem, nem volt az. Édesapám rengeteget bántott amiatt, mert nem ettem húst és húsos ételeket. Számos olyan pofont kaptam, amitől lezsibbadt a fél arcom, megszámlálhatatlanul sokszor mondta rám, hogy egy selejt vagyok, mert húst enni kell, anélkül nem normális az ember. Rengeteg veszekedtek miattam a szüleim, lényegében állandó vitaforrás voltam kettejük között. Általános és középiskolában is elég könnyű célpont voltam. Középiskolában volt olyan, hogy az osztálytársaim közül nyolcan vettek körbe, és egyszerre kiabálták a magukét a kötelező húsevés mellett érvelve, én pedig egyedül próbáltam őket túlkiabálni, és a saját érveimet hangoztatni.
Egyáltalán nem volt nekem könnyű, de szilárdan kitartottam mindvégig az elveim mellett, mégpedig, hogy akiket szeretek, azokat nem bántom és eszem meg. Ilyen egyszerű.
