Döbbentem állok a tükör előtt és magamat bámulom
2015. március 27. írta: ZöldElla

Döbbentem állok a tükör előtt és magamat bámulom

Döbbentem állok a tükör előtt és magamat bámulom. Életem során számtalanszor néztem már a képmásom az ezüstös lapban, de valami most más. Kissé zavart vagyok és úgy érzem, mintha szűk szikla szarkofágba lennék zárva. Hiába ordítok, hiába ütöm a falakat, hiába tombolok, nem hallja senki, ahogy őket sem akarja meghallani senki sem. 

 

Bámulom magamat és próbálok farkasszemet nézni a tükörképemmel, az pedig kérdőn mered rám. Skizofrén érzés de nem ez a legrosszabb, hanem az, hogy rajtam kívül senki nem érzi a fájdalmat, dühöt és kétségbeesést.

sim5.jpg

Úgy tartják, hogy az emberek kedves, szeretetteljes lények, akiknek alapvető szükségletük és lételemük a szeretet és e szerint is élnek. Az ember elméletileg szeretetre, törődésre, családra és békességre lett teremtve.  De legtöbbjük arca fásult, némelyiknek reszketeg. Élnek de valahogy mégsem. Használnak mindent és mindenkit, aki és ami a bolygónkon található és mégis boldogtalanok. Mindenható uraknak tartják magukat de tejhatalmuk mégse elég nekik. Nem a szeretet szerint, hanem leginkább a birtoklás, uralás és gyilkolás szerint élnek.

A teremtés csúcsragadozójának nevezik magukat, holott csak prédaállatok, akiket akár pár patkány is képes halálra marni. Eszközöket és fegyvert ragadnak, majd védtelen életeket oltanak ki. Rabszolgaságra, láncra, rácsos zugokba kényszerítik a védtelen élőlényeket, akik nem tudják magukat megvédeni az emberrel szemben. Az ember nem úgy teremtette meg őket, hogy kitenyésztőjükkel szemben védekezőképes legyen.

szivboci.jpgA teremtettek neve háziállat, haszonállat, gazdasági állat. Évezredek óta őket használja az ember. Kiszipolyozza testüket, csecsemőként elveszi életüket, erőszakkal termékenyíti meg őket, majd ha már nem hoznak elég hasznot, akkor kioltja az életüket. A szarvasmarha anyák kicsinyeit születés után elveszik, hiszen az anyatejükre igényt tart az ember. Azt mondják régen a másodlagos termékek forradalma az emberi kultúra szempontjából nagy előrelépés volt. Mekkora technikai vívmány, hogy a fogvatartottakat iga elé lehet fogni, vagy gyapjukat le lehet vágni és ruhát szőni belőle vagy az anyatejüket elvenni, amit szervezetük az utóduknak termelt. Mit sem számít, hogy családban élnénének, hogy az anyák napokig, ha nem hetekig üvöltenek gyászukban, miután elveszik tőlük a kicsiket, illetve hogy legjobb barátot választanak, vagy hogy érzékeny a csordán belüli szociális hálójuk.

Urak vagyunk, így hatalmunk volt szintén mindenevő táplálék konkurensünket is akaratunknak alávetni. Anyákat dugunk rácsok mögé, ahol a szűk hely miatt képtelenek megfordulni. Tenyészgépezeteknek tekintik őket, akik ontják magukból a kicsinyeket, hogy legyen kiket megölni és megenni. A kicsik rideg, trágyadarabos rácsokra születnek, miután  anyjukat az emberek megerőszakolták, azaz mesterségesen megtermékenyítették akarata ellenére. Visítanak, keresik a mamát de először csak a rideg rácsnak koppannak, nem anya meleg és biztonságot adó testéhez. Anya hozzájuk se tud érni, hiszen rácsok választják el, megfordulni se tud, nemhogy szeretetteljesen és vigyázóan elrendezni emlőin az éhes apróságokat, akiket már párnaposan megcsonkítanak. Az emberek pontosan tudják, hogy ép ésszel nem bírják a fogságot, így egymásnak esnek és gyakori lenne a másik farkának letépése, emiatt levágják a kunkori farkincákat, amellyel egyben az érzelmeiket kommunikálhatnák testbeszédük részeként. A fiú csecsemőket a farokcsonkítás mellett érzéstelenítés nélkül kasztrálják, hiszen ha eljön az idő testük eladására, akkor nem lesz büdös kanszagú holttest darabjuk. Azt a hullazabáló vásárlók nem szeretik. Disznók ők, akik egy 3 éves ember intelligenciájával bírnak, közösséget alkotnak és tiszta, játékos élőlények.

pig_die_2.jpgZsivaj van, szemébe világít valami erős piros fény. Sok tízen vannak körülötte, mind újszülött csecsemők de anya sehol. Ki vagy mi az az anya egyáltalán? A keltetőgép keltette ki, talán akkor az az. Óriások nyúlnak be érte és a többiekért, valami ijesztő és mozgó valamire rakják. Messzebb a nagy kezek kikapkodják őket a mozgó valamiről, de távolabb újszülött társai sikolya hallatszik. Őt is kikapják, és egy ládába dobják. Tojó, „szerencséje” van. A kakas csibéket élve egy darálóba dobják, az ő sikolyuk tölti be a szelektáló teret. Ők is csak újszülöttek voltak. Valami neveldébe viszik, ahol a biológiai ritmusát átverve a természetesnél hamarabb beindul a reprodukciós szerve. Elkezd tojást rakni. Sötét hangárban van, több emelet magasan rácsos, döntött aljú ketrecek, amiken állandóan kapaszkodni kell. Büdös van, hullik a tolla, a többiek a ketrecben vele együtt stresszesek és agresszívek. Fél, retteg és a szervezete robotként termeli a tojást, amit egy idő után egyre ritkábban tud tojni. Eljött az idő és az óriások megint jönnek, majd kicsi sötét ládákba zsúfolják őt a többiekkel együtt. Egy mozgó valamire tették, ahonnan ismét kipakolják. Durva kezek fogják meg és fejjel lefelé, a lábánál fogva felakasztják. Alig alél fel és már a penge elérte a torkát, amelyen vöröslően spriccelve kicsobban a vére.

Nagy hangár, sok ezer másik fehér tollas társ. Csipognak, esznek, nőnek, csipognak, esznek, nőnek. Valami azonban nem jó, valami fáj. Gyenge, nem bír lábra állni, nem tudja magát odébb tuszkolni, hogy ne a saját vizeletében és székletében feküdjön, ami sebesre marja a bőrét. Eltörtek a lábai, hallotta ahogy roppant pedig nem csinált semmit, csak evett, csipogott és nőtt. Mindegy is lenne a törött láb, ha ne fájna annyira, hiszen egyébként mozdulni sem lehet mert vele együtt mindenki más is csipogott, evett és nőtt, így alig maradt hely az egykor nagynak tűnő hangárban. Neki mindössze csak 210x297 mm-es terület jut. De hát olyan nagy volt régen az a csarnok, csak elviszik majd egy nagyobba. 42 naposak lettek, kamaszok és jól sejtette mert eljöttek értük. Azonban durván fogják meg és dobálják ládákba őket, amiután egy fullasztó mozgó valamit érez maga alatt. Ismét megragadják, fejjel lefelé a törött lábánál fogva felakasztják és érzi a hideg éles acélt. Csobban a vére de még eszméleténél van, félre ment a penge. Vérben fuldokolva, fejjel lefelé lógva sötét kamrába érve tűzforró vízzel forrázzák le testét és kezdik tépni a tollait. Őrjítően fáj, de vérben csobogó torkával nem tud fájdalmában visítani se. Ő brojler csirke, akit húsa miatt teremtett az ember.

1451343_596538307049120_180961326_n.jpgSzalma és trágya szag terjeng a levegőben. Az egész akolt újszülöttek bégetése tölti meg. Megharcolt ő is, végre lábra állt. Ott van anya, rögtön az emlőjére is rátalál és szopizza a meleg tejet. Hiába a fülledt vér és trágya szaggal teli levegő, ő biztonságban van, hiszen anya ott van. Már pár hetes, virgonc, ő tud a legnagyobbat ugrani a nyájban, ő eszik a leggyorsabban, őt szereti legjobban a mamája. De valami nincs rendben, valami furcsa. Jönnek azok, akiktől anya mindig úgy tart. Sose mondta az okát, de amikor közelítenek hozzá a testével próbálja eltakarni, hogy őt ne vegyék észre és ne vegyék el. Mindenkit elvesznek a mamája mellől, minden anya ordítva keresi, hívja kisbárányát. Rácsos zsúfolt mozgó valamire rakják és napokon keresztül víz és élelem nélkül mennek. Néha megállnak, de róluk senki nem gondoskodik. Rettentően fél, nagyon hiányzik a mamája és szörnyen éhes is. Eljött az utolsó megállás és kiterelik őket. Ismerős szag, ez vér. De miért van vérszag? Sikolyt hall, majd néma csend. Újabb sikoly és újra csend. Nem érti mi történik, nem tudja hol van. Ő csak a mamáját akarja és biztonságot nyújtó csordát. Elkapják, ő felsikít és torkán átmetsző hasítást érez. A torkából kibuggyanó vértől elkezd fuldokolni és többé az ő hangját se hallja senki. Ő volt a húsvéti bárány.

Furcsa, valahogy úgy érzi nincs rendben, hogy mindenki egyforma. Persze, valahol jó, hogy mindenki ugyanolyan, de ösztönei azt súgják ez mégsem természetes. Ahogy nőnek egyre kevesebb hely van a tóban. Próbál minél többet enni a rendszeresen vízre szórt tápláléknak nevezett valamiből, de egyébként nem szereti. Furcsa az íze és abban sem biztos, hogy tényleg ezt kellene e ennie. Valahogy olyan furcsa ez az egész. Egy nap azonban nem jön az étel. Másnap sem és azután sem. Már éhezik, alig van energiája és vele együtt mindenki más is agresszív, éhes és frusztrált a vízben. De úgy látszik megoldódott a helyzet, hiszen mégis szóródik valami a vízbe. Nem jó, ez nem a szokásos étel. El kezd fuldokolni, valami nagy baj van. Vele együtt mindenki más is az amúgy veszélyt jelentő vízfelszínre megy. Valami szokatlan mozgó dolog közeledik és vele együtt mindenki mást is összegyűjt a víz felszínéről. Sötét és hideg vízzel teli ládákba pakolják őket. Nem tudja mennyi idő telt el, de nyílik a láda fedele és egy szűk, túlzsúfolt víznek tűnő valamibe rakják őket. Nem tudja mi az, nem érti miért van még a tónál is kevesebb hely és főleg, hogy mik azok a furcsa valamik, amik az áthatolhatatlan víz túloldalán vannak és időnként kiemelik társait. Enni itt sem kapnak, már nagyon fogytán van az ereje, de egyszer csak őt kapják el. Azt hiszi végre olyan helyre kerül, ahol lesz helye és végre ehet is. Várakozásai beteljesülése helyett azonban egy óriási ütést érez a fején és elveszti az eszméletét. Nem tudja mennyi ideig volt eszméletlen, de lassan magához tér. Fullad, valami furcsába tették és vergődik. Senki nem figyel rá, senki nem segít rajta. Zacskóba csomagolva lassan, kínok közt fullad meg. Ő volt a karácsonyi ponty.

magy_10299138_798709476890177_6510306344490071615_n.jpg

Égő fájdalom, véres és sebes torok. Mindennap jönnek és ledugják a csövet a torkán. Ő nem akarja, tiltakozna, de semmi ereje sincs. Fáj és a felsértett torokszövet kezd elfertőződni. Lázas, elkapott valami fertőzést és mozdulni sem tud. Pedig régen jó volt, hiszen volt helye és annyit evett, amennyit ő akart. De felnőtt és bedugták a ketrecekbe, ahonnan csak a feje lóg ki és semmi lehetősége sincs a mozgásra. Bár talán mindegy is, hiszen úgy se lenne semmi ereje, annyira lebetegedett. Erőszakos kezek ragadják meg minden egyes nap és nyomják le a torkán a csövet amivel addig nyomják az undorító pépet a gyomrába, amíg a száján csordul ki. Levegőt se kap másodpercekig, a pép félre megy a tüdejébe is. Ugyanaz a pokol minden napfelkelte után. Ugyanaz az az állandó fájdalom teste minden zugában, ugyanaz a reménytelenség minden egyes lélegzetvételnél. De azt mondják egyszer vége lesz, amit már nagyon vár. Számára és társainak is megváltás a halál, hiszen nem kell belőlük más, csak a májuk. Mert az emberek azt gondolják, hogy mennyire kuriózum a kínnal nevelt kacsa vagy libamáj.

Csak állok a tükör előtt és bámulom magamat. Ordítani nem tudok, mert már elvesztettem én is a hangomat. Nem értem, hogy a többi ember, aki „oly kegyes, szeretetteljes és kedves” hogyan képes ezt tenni a többi élőlénnyel. Miért nem veszik észre az érző és intelligens lényeket? Miért használják fel a testüket? Miért nem képesek átérezni azt, amit a többi élőlénnyel tesznek? Miért nem látják a tekintetüket? Miért tárgyként kezelik őket?

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://zoldella.blog.hu/api/trackback/id/tr497305314
süti beállítások módosítása